A tu­do­má­nyos fel­dol­go­zás alap­fel­té­te­le, hogy vizs­gá­la­tá­nak tár­gyát le­ír­ja. Mond­hat­nánk for­dít­va is: a tu­do­mány csak azt vizsgál(hat)ja, amit le­ír. Ha a mai úgy­ne­ve­zett tánc­tu­do­mány­ra ab­ból a szem­pont­ból te­kin­tünk, hogy mit ír le, feltehetőleg szá­mos tánc­tu­do­mányt ta­lá­lunk, elsősorban tör­té­ne­tit, mely az egyes ko­rok al­ko­tó­it, előadóit, ese­mé­nye­it, mű­vé­sze­ti irány­za­ta­it ne­ve­zi meg, és va­la­mely össze­füg­gés sze­rint so­rol­ja fel. Az úgy­ne­ve­zett tánc­tu­do­mány­ra jellemző egy má­sik meg­kö­ze­lí­tés, mely­nek je­gyé­ben az ural­ko­dó vagy di­va­tos szel­lem­tu­do­má­nyi disz­cip­lí­ná­kat kí­sér­li meg – kis­sé meg­ké­set­ten – al­kal­maz­ni a tánc te­rü­le­tén. A 20. szá­zad hat­va­nas-het­ve­nes éve­i­ben a tánc ku­ta­tói a struk­tu­ra­lis­ta nyel­vé­szet esz­kö­ze­it kö­vet­ve a nyel­vi ele­mek ana­ló­gi­á­já­ra tánc- és moz­du­lat­szer­ke­ze­ti ele­me­ket azo­no­sí­tot­tak (pél­dá­ul Mar­tin 1964, Kaepler 1972), majd meg­je­len­tek a sze­mi­o­ti­kai el­ve­ket követő kí­sér­le­tek a tánc jel­rend­sze­re­i­nek fel­tá­rá­sá­ra (pél­dá­ul Williams 1976, Kaán 1983), egyik ma is hasz­nált fej­le­mény a kul­tu­rá­lis ant­ro­po­ló­gia mód­sze­rei sze­rint a tár­sa­dal­mi há­ló­za­tok, a vi­sel­ke­dés, a ro­ko­ni kap­cso­la­tok vizs­gá­la­ta a tánc te­rü­le­tén (pél­dá­ul Grau 1981, Han­na 1987), és leg­utóbb a tán­cos belső tu­dá­sát vizs­gá­ló kognitivista mód­sze­rek al­kal­ma­zá­si tö­rek­vé­se je­lent meg még az etno­kore­ológia te­rü­le­tén is (pél­dá­ul Fiskvik és Bakka 2002).

A követő mód­sze­rek hasz­ná­la­ta tekinthető szel­le­mi ka­land­nak és a kísérletező kedv já­té­ká­nak, ha saj­ná­la­tos mó­don nem he­lyet­te­sí­te­né és így ke­rül­né meg ma­gá­nak a tárgy­nak, a tán­cos moz­du­lat­vi­lág­nak vizs­gá­la­tát. Alig­ha két­sé­ges, hogy va­lós tör­té­ne­ti, esz­té­ti­kai, szer­ke­ze­ti, jel és je­len­tés­be­li, va­la­mint tu­da­ti vizs­gá­lat nem tekinthető ér­vé­nyes­nek és hi­te­les­nek ma­gá­nak a tánc­ma­té­ri­á­nak vizs­gá­la­ta nél­kül. Akár ri­tu­á­lis, akár esz­té­ti­kai össze­füg­gés­ben te­kint­jük, a tánc (még a nép­tánc is) meg­nyil­vá­nu­lá­si jel­le­gét te­kint­ve né­mi­leg le­beg a szín­ház és a ze­ne kö­zött. A szín­ház­tól azon­ban verbalizálhatatlan ze­ne­i­sé­ge, a zenétől pe­dig a tánc mű­fa­ja­i­tól füg­get­le­nül min­den eset­ben jelenlévő szcenikussága vá­laszt­ja el (így úgy­mond nyel­vi je­len­ség­ként is csak olyan össze­füg­gés­ben vizs­gál­ha­tó, mint az egyik vagy má­sik sa­já­tos ki­fe­je­zés­vi­lág me­ta­fo­rá­ja­ként hasz­nált ze­nei vagy szín­há­zi nyelv). Úgy vé­lem, a tisz­ta tánc je­len­té­si­leg-esz­té­ti­ka­i­lag el­von­tabb moz­du­lat­vi­lá­ga még­is in­kább a ze­nei for­ma­vi­lág­hoz áll kö­ze­lebb. Kö­vet­ke­zés­képp tel­jes nyu­ga­lom­mal kér­het­jük szá­mon a tánc­ku­ta­tá­son tár­gyá­nak ha­son­el­vű rög­zí­té­sét és vizs­gá­la­tát, mi­ként azt a ze­ne­tu­do­mány te­szi a hang­zó anyag le­jegy­zé­se­kor és elem­zé­se­kor, még ha a tánc le­jegy­zé­se első pil­lan­tás­ra kis­sé komp­li­kál­tabb fel­adat­nak tű­nik is.

(Nota bene: nem az, csak ak­kor, ha nem is­mer­jük elég­gé ma­gát a tán­cot, moz­du­la­ta­i­nak sa­já­tos­sá­ga­it. Még a leg­bo­nyo­lul­tabb­nak tar­tott Lábán-kinetográfia rend­sze­re is meglehetősen egy­sze­rű, ha el­te­kin­tünk a fejlődési sza­ka­sza­i­ból adó­dó re­dun­dan­ci­ák­tól.) Ha a tán­cot le­ír­juk, ez­zel szin­te au­to­ma­ti­ku­san fel­tár­juk szer­ke­ze­te­it. Ek­kor ma­ga az anyag fog­ja meg­ha­tá­roz­ni, mint­egy kö­ve­tel­ni a vizs­gá­lat mód­sze­rét, és a tánc­ma­té­ri­á­ból ki­in­dul­va te­remt­het­jük meg sa­ját disz­cip­lí­ná­in­kat mi­ként a tánc­ku­ta­tás ál­tal ed­dig kö­ve­tett ori­gi­ná­lis mód­sze­rek is va­la­mely té­ma vagy anyag (pél­dá­ul a nyelv, a tár­sa­da­lom vagy a gon­dol­ko­dá­si me­cha­niz­mus) vizs­gá­la­tá­nak ered­mé­nye­ként je­len­tek meg.