Tánc­ról szót hall­ván, tánc­ról ír­ta­kat ol­vas­ván ben­nem min­dig fel­öt­lik, hogy a szó­ló vagy író egyút­tal va­la­mely cin­kos­ság­ra kér fel – ugye tu­dom, miről is len­ne szó. Mert mi má­sért is ke­rül­né meg ma­gá­ról a tánc­ról szó­lást, és be­szél­ne vál­to­za­tos jelzőkkel a tán­cos teljesítményről, eseményről, az előadó személyéről a tánc tör­té­ne­ti körülményeiről avagy tár­sa­dal­mi összefüggéseiről. Ha pe­dig a tánc­ról szót ej­tés tu­do­má­nyos igénnyel je­lent­ke­zik, más tu­do­mány­ágak bi­zo­nyá­ra meg­rö­kö­nyö­dés­sel ven­né­nek (vesz­nek!) tu­do­mást ar­ról, hogy ma­ga a vizs­gá­lat tár­gya a tánc­tu­do­mány mű­ve­lé­se­kor rend­sze­rint nincs is je­len.

Konk­ré­tan: nincs követhető és ellenőrizhető mó­don pre­zen­tál­va, az­az le­je­gyez­ve, te­hát a mon­da­ni­va­ló tár­gya ima­gi­ná­ri­us. Amiről itt szól­ni sze­ret­nék, rö­vi­den, tö­mö­ren, na­gyon le­egy­sze­rű­sít­ve, és kis­sé pro­vo­ka­tí­van csak ennyi: a tánc­tu­do­mány tánc­le­jegy­zés nél­kül ko­moly­ta­lan. Az ál­lí­tás kiegészítő fel­té­te­le, hogy tánc­tu­do­mány­nak azt te­kint­sük, ami tény­le­ge­sen a tánc­cal fog­lal­ko­zik, és nem azt, ami eu­fe­misz­ti­kus nagy­lel­kű­ség­gel a tánc­tu­do­mány ka­te­gó­ri­á­já­ba en­ge­di a tánc tár­sa­dal­mi és tu­da­ti vi­szo­nya­i­nak olyan vizs­gá­la­tát, amely ma­gát a konk­rét meg­nyil­vá­nu­lást fi­gyel­men kí­vül hagy­ja.

Mind­emel­lett a tánc je­len­ko­ri notációjával kap­cso­la­tos ta­pasz­ta­la­ti tény: a tánc előadó- és al­ko­tó­mű­vé­szei, pe­da­gó­gu­sai, de tu­dó­sai is a tánc le­jegy­zé­sé­hez az egy­sze­rű ignoranciát kö­zép­pont­nak te­kint­ve ál­ta­lá­ban va­la­hol két szélső ér­ték kö­zött el­he­lyez­ked­ve vi­szo­nyul­nak: óva­to­san ke­rül­ge­tik, mint – szó­lás sze­rint – macs­ka a for­ró ká­sát, az­az el­is­me­rik hasz­nos­sá­gát, vágy­ná­nak is rá, csak ép­pen nem jut­nak el hasz­ná­la­tá­ig, avagy mi­ként ör­dög a töm­jén­füst­höz, ki­fe­je­zett el­len­szenv­vel vi­sel­tet­nek irá­nyá­ban.