A táncot – most általános jelentésével értve – az emberi kapcsolatteremtés legfontosabb, legközvetlenebb eszközének tartjuk. Egyáltalán a közösségbe tartozást, a szolidaritást fejezi ki és annak élményét adja, különösen a körtáncokban. A férfi és nő páros tánca leszűkíti a kapcsolatteremtést a párra. Ugyanakkor az egymás megismerésének sajátos lehetőségét adja, amit a beszéd, a társalgás nem adhat meg. Aki nem tud kapcsolatot teremteni, az elmagányosodik, kiszolgáltatottá válik, és ezzel egyre nő önzése is. Pedig emberi kapcsolatokra mindenkinek nagy szüksége van, a valakikhez tartozás, a szeretet parancsa, azt adni és kapni életfontosságú. Különösen nálunk és ma, amikor a magyarországi népesség egészségét tükröző mutatók arról tanúskodnak, hogy szinte minden betegségben, a szív- és érrendszeriekben, az emésztő szervek, a gyomor- és májbetegségek tekintetében, de még a rákbetegségek halálozási arányában is, betegebbek vagyunk minden európai nemzetnél. A depressziósok, az erőszakos halálban, öngyilkosságban elhunytak aránya duplája az európai átlagnak. Mindez a magyar társadalomban a szorongásra vezethető vissza. A szorongás oka pedig az, hogy nincsenek, vagy elégtelenek a kapcsolataink, nincsenek, vagy kevesek a szolidaritás érzését adó, megtartó közösségek hazánkban. A szorongó emberen minden baj és betegség erőt vehet, védtelenné válik velük szemben. A mai, modern, globális és megtartó kapcsolatok nélküli világ önmagában is kedvez a szorongás kialakulásának, de minden hatalom, politikai, gazdasági és kulturális hatalom érdekelt a szorongáskeltésben. Hiszen csak a szorongó embert lehet könnyen befolyásolni, megijeszteni, manipulálni, vele mindent megetetni, átvitt értelemben is. Minden diktatúra szigorúan betiltott a párton és ahhoz tartozó szakszervezeteken kívül minden, más társaságot, közösséget, egyletet, szövetséget. A legnagyobb bűn a szervezkedés volt. A diktatúrák megbukása után, az ún. demokráciákban nem lehet tiltani már a gyülekezés, a közösségek alkotásának jogát. A közvetlen rendőri beavatkozás helyett más módszerekkel kell megakadályozni azt, hogy az emberek közösségekbe tömörüljenek, és onnan erőt meríthessenek önálló vélemények megalkotására vagy képviseletére. Az önzést, az egyéni szabadságot kell magasztalni, önmegvalósításra kell bíztatni az embert, feleslegesnek, az egyént gúzsbakötőnek, elavultnak kell bélyegezni minden kötöttséget, közösséget, a családtól kezdve a nemzetig. Így válhat csak szorongóvá, jó adófizető és engedelmes fogyasztóvá a társdalom.

Van egy másik, kevésbé ismert lélektani oka annak, hogy a 16. és 17. században, de még a 18. század elején is – éppen akkor, amikor az állandó háborúskodásban az ország három részre szakadt –, a magyarság féktelen táncszeretetével vonja magára Európa figyelmét. Tinódi Sebestyén is énekelt arról, hogy akkor annyira bolondjai voltak a táncnak hazánkban, hogy muzsikaszó nélkül is szívesen ugráltak: „Két rossz tálat ők zörgetnek, tombolnak, szöknek!” Ez a társadalomnak, egy ország szétzüllésének, kilátástalanságának következménye; ha már úgyis minden mindegy, legalább kitomboljuk magunkat. Gyulai Mihály idézi e korból egy nagytekintélyű embernek hazánkról tett latin nyelvű nyilatkozatát. Ez magyarul így hangzik: „soha nem láttam, se nem hallottam olyan országot, mely nagyobb örömmel és táncolással készül elpusztulni, mint Magyarország.”[5] Erre a magatartásra hadd idézzek egy Mátyás királyról szóló anekdotát, melyet még gyermekkoromban hallottam Sopron megyében. Mátyás király szigorúan megadóztatta a népet. Ez után kiküldte embereit, hogy figyeljék meg és számoljanak be neki arról, hogy a nép hogyan tűri a nagy adókat. A kiküldöttek jelentették Mátyásnak, hogy a nép sír-rí, panaszkodik. Mátyás király erre még több adót vetett ki. Megint kiküldte embereit, akik jelentették: a nép nagyon el van keseredve, jajgat és panaszkodik. Erre még több adót vetett ki megint. A kiküldöttek most már azt jelentették, hogy a nép a kocsmában iszik, mulat, mást nem is csinál. No, akkor baj van, mondta Mátyás király, most már vissza kell venni az adóból!

Az elmondottakból kitűnik, hogy a tánc, a játék, az ének, a muzsikálás, egyáltalán a művészeti nevelés létfontosságú szükségletek kielégítését szolgálja. Erre a kultúrára nevelni, tanítani kell az ifjúságot. Kezdődik az anya kisdeddel való játékával, folytatódik a kicsik énekes, táncos gyermekjátékaival, a különféle táncok megtanításával, hogy táncos kedve, közösségi élménye, párja, családja, társasága és hazája legyen majd mindenkinek. Hogy mindenki szorongásmentes, teljes életet élhessen.