Az ember egyéni, személyes és közösségi, társadalmi igényeinek, szükségleteinek kielégítésére létrehozott eszközök és módozatok alkotják egy-egy nép kultúráját. Az emberek életét biztosító táplálkozás szükségletet jelent. Amivel és ahogyan ezt a szükségletét kielégíti az adott népesség, az ennek a népnek gazdálkodási és táplálkozási kultúrája. Ha ezt a kultúrát vizsgáljuk, olyan jelenségekre, módszerekre, szokásokra találunk, melyek amellett, hogy biztosítják a táplálékot, közben egy sor nehezen megfogalmazható szükségletet is kielégítenek. Bizonyos ételek, étkezési alkalmak, ezzel kapcsolatos szokások biztosítják és szabályozzák a társadalmi kapcsolatokat, kielégítenek érzelmi igényeket is. Egy halotti tor nemcsak táplálkozási alkalom, hanem a rokonság és barátok, esetenként a közösség szegényeinek meghívását, a velük való kapcsolatok ápolását is jelenti, miközben az elhunyt hozzátartozói úgy érzik, hogy az elhunyt emlékét méltó ünneplésben is részesítik. Amikor egy édesanya csecsemőjét a szoptatás után felemeli, ütemesen rázogatja, mozgatja, höccögteti, nemcsak a mohón lenyelt levegőtől szabadítja meg a kicsit a büfögtetésével (ami nélkül veszedelembe is kerülhet, ha fekve felbukja a lenyelt tejet), hanem a ritmus, a szép szavak és dallamok, a beszélt és énekelt, a zenei anyanyelv eszköztárával is kezdi megismertetni magzatát. A későbbiekben erre egyre több alkalommal lehet szüksége a másokkal való kapcsolat megteremtésében, gondolatainak, érzelmeinek kifejezésében, megfogalmazásában.

Valójában még nem tudjuk, hogy az embernek születésétől haláláig hány és miféle szükségletét kell kielégítenie, hogy megközelítőleg emberhez méltó, teljes élete legyen. Mert vannak egészen rejtett, nehezen megfogalmazható szükségletek is. Nem tudjuk, hogy mennyi mosolyra, érintésre, ölelésre, melegre, szép szóra, dalra, mozgatásra van szüksége egy kisgyermeknek, hogy felserdült korára megtalálja helyét a társak között, a társadalomban, a párját egy közös, családi életre. Nem tudjuk még, hogy egy felnőtt ember kétségei, elmagányososdása, csalódásai, sikertelenségei milyen gyermekkori szükségeltének kielégítetlenségére vezethetők vissza. Egy nép kultúrájának e rejtett összetevőit csak az egész kultúra néprajzi szemléletű, teljességre törekvő leírása, minden részletre kiterjedő vizsgálata tárhatja fel, mely minden kis részlet, mozzanat értelmét, célját is firtatja, és okát-értelmét keresi. Egy egészségesebb, minden szükségletet kielégítő társadalom, nevelés, oktatás kialakítására kell felhasználnunk a múlt, a hagyomány tapasztalatait.Hol van a helye a táncnak az emberi szükségletek egymásba fonódó rendszerében? Meghatározható az a szükséglet, melyet csak tánccal lehet kielégíteni? E szükséglet kielégítetlenségéből miféle bajok, tökéletlenségek, hiánybetegségek származhatnak? Ezekre a bonyolult, szokatlan kérdésekre keressük a választ a következőkben. Válaszunkhoz előlegezzük azt, hogy bizonyára fontos, egyetemes, minden társadalomban megtalálható szükségletet elégíthetett ki a tánc, ha az eddig megismert kultúrákban mindenütt megtaláljuk, bár mégis beszélhetünk egy adott társadalmon belüli tánctalan vagy táncnélküli rétegekről, csoportokról és korszakokról, mint ahogy ismerünk törvényeket, rendelkezéseket a tánc tiltására is. Vizsgálatunk természetesen elsősorban a magyar társadalomra és történetére terjedhet csak ki.Táncnak nevezzük az ütemes, általában énekre, zenére végzett szabályozott testmozgást. A magyar nyelvben a tánc szó csak a 16. században terjed el és lesz közönséges használatú ebben az értelemben. Ez a tény, a késői megjelenése önmagában is felveti azt, hogy nyilván valami akkor új, eddig nem ismert jelenségre, vagy mozgásfajtára vonatkozott a tánc szó. Ráadásul ezt a német nyelvterületről kaptuk, ismertük meg, mert a magyar tánc szó kétségtelenül a német Tanz szó átvétele, és eleinte csak a királyi udvar és a főurak táncait jelentette. Valószínűleg más közép- és kelet-európai nyelv is innen vette, mint például a tanec (szlovák, cseh, orosz), tanssi, tanhu (finn), tants (észt). Ugyanakkor a magyar nyelvben igen gazdag a különféle táncos mozgások megnevezése. Például a tomb, tombni vagy tombolni ige, feltűnik egyik nyelvemlékünkben is: a 16. század elejéről való körmöcbányai táncszóban (Haza jött fírjed, tombj Kató!). Ez még az 1950-es években is használatos volt Hollókőn, amint egy mulatságban hallottam; a táncosokat nézegető egyik legény társának azt mondta: Gyere, tombjunk egyet! A Sárközben a 60-as, 70-es években így hívták egymást a leányok a karikázóba (leánykörtáncba): Gyere, játszunk egyet! Ebben a többrészes karikázó táncban a leglassúbb volt a csillegő, ami még az első háború előtt elmaradt, azután jött a lépő, a futó, majd az ugró, és mindegyik más és más tempójú és dallamú volt. Nevezték még a Duna mentén, a Dél-Dunántúlon és a Szerémségben ezt a körtáncot, illetve annak különböző részeit szédibabázásnak, sergésnek, szédülésnek, sifitelésnek, karéjnak, karéjozásnak, fércelésnek, kocsikalának, rezának is. Amint a táncot lejtik, ugorják, lépik és járják. Ezekre, főként asszonyok, leányok járta karikázóra, körtáncokra nem mondták azt régebben, hogy az tánc. A katolikusoknál szigorú böjti tánctilalom így nem is vonatkozott ezekre. Dunafalván (Dunaszekcső egykori szállásain kialakult falu, Szekcsővel szemben, a Duna túloldalán) böjti ugrósnak is nevezték ezt a karikázót, s még az 1950-es évekig tavasszal, a nagyböjti időben a lányok a Duna töltésén járták.

A magyar tánc szóval tehát egy addig ismeretlen táncfélének és -módnak adtak nevet, mely egy új szükséglet kielégítését jelentette. Ez pedig a páros, a férfi nővel lejtett tánca volt. Tudjuk, hogy ezek a páros táncok Európa-szerte csak a 16. században terjedtek el a királyi és főúri udvarokból kiindulva. Arbeau, a francia király hoppmestere erről írásban is tudósít minket 1588-ból. Azt írja, hogy akkoriban egyre többször felbomlik a branle, a körtánc, egy kis ideig mindenki választott párjával forog, majd ismét összeáll a lánc vagy körtánc, és annak lassúbb ütemére táncolnak tovább. Ez a táncforma már egy újabban jelentkező igény kielégítésére is való: a férfi nővel való külön táncára, egymás érintésének, testi közelségbe kerülése vágyának, eddig tiltott kielégítését szolgálja. Ma is kielégíti ezt a szükségletet a tánc. Én felkérhetek egy bálban egy addig ismeretlen lányt is, akinek megfoghatom a kezét, átkarolhatom a derekát, amit egyébként botrány nélkül nem tehetnék meg.Ez a tánc tehát az addig elfogadott kör- vagy lánctáncból válik ki, születik meg, valahogy úgy, ahogy néhány gyermekjátékunkból mai napig is láthatjuk. Az énekes körtánc egyszerre megáll, a kör közepén álló gyermek választ magának egy párt a körből, és azzal gyorsabb ütemre forogni kezd, míg a többiek is párt választva forognak a dallam végéig, majd újra visszaáll a kör és forogni kezd a karikázó. A páros táncok nyugatról elterjednek Közép-Európában is, de Kelet-Európába, Európa görög-keleti kereszténységének területére csak a 20. században nyomulnak be. Ott szinte napjainkig megmaradnak nemzeti táncként a hórák, szirbák (románok), a kólók (szerbek, horvátok), horovodok (oroszok körében); míg nyugaton is megmaradt néhány helyen, a széleken (pl. a Feröer szigeteken, Spanyolországban) és szinte mindenütt a gyermekjátékokban.Nálunk, magyaroknál a Kárpátokon túli területek magyarsága körében, a csángóknál Moldvában nem táncolhattak a fiatalok párosan még 60-70 évvel ezelőtt sem, az ugyancsak üldözendő erkölcstelenségnek számított. Megmaradt azonban a magyar nyelvterületen belül a körtánc elsősorban gyermekjátékokban, a Duna mentén és Szerémségben, a Dél-Dunántúlon, az északi, felföldi részeken és a Galga mentén a leány körtáncokban, országszerte bálokon és a lakodalmakban, a tánc szüneteiben, amikor főként az asszonyok körbefogódzva csárdásoztak. A körtánc, a lánctánc más igényt, szükségletet elégít ki, mint a páros. A páros tánc egyéni párkapcsolatot szolgál, a körtánc vagy lánctánc egy közösséghez kapcsol engem. Az összefogódzott körtánc, a közös énekkel és ritmussal szabályozott egyszerre mozgás, lépés az összetartozás élményét adja, a szolidaritást fejezi ki. Erre az élményre, erősítésre mindenkinek szüksége van, hogy el ne magányosodjon, ne érezze magát kirekesztve; hanem valahová tartozónak, ahol szerepe, feladata van, és erre a többieknek is szüksége van. Erre a megtartó, bátorító érzésre már az ókorban is tudatosan építettek. A spártai görögök minden csata előtt egymás bíztatására körtáncot jártak. Ez békeidőkben is fontos volt, mert így ebben gyakorolták a harc fogásait is. Ez volt a pyrrikhion. Xenophón Anabázisában leírja, hogy messze Keletről hazafelé igyekvő, magára hagyott görög sereg harcosai pihenés idején tánccal lelkesítették egymást.[2] Emlékszem, néhány évvel ezelőtt, a csecsenek felkelésekor egy riporter járt fővárosukban. Egy idős embert mutatott a képernyőn, aki a főtéren harcos, lelkesítő, valószínű hőséneket mondott, majd hívóan kitárta kezét, melybe csakhamar egyre több ember kapaszkodott bele, és láncot, majd kört formálva együtt énekelve lassú lépésű táncba kezdett.